Cicatríz

Egy közönséges hely olyan átlagos, hisz már jártam itt.
Ott ültünk a kanapén és bántott amiért nem mondta el miért is hívott ki.
Lehajtottam a fejem és csakis ezen járt az agyam, hogy mi lehet az, mit szeretne mondani.
Amikor azt kérte nézzek rá belenéztem a szemeibe és ő össze zavarodott.
Kérleltem, hogy mondja el, de nem talált rá szavakat és rám hajtotta a fejét.
A szívem már lassan egy éve nem vert ilyen gyorsan.. persze ha féltem vagy izgultam igen, de ez más volt..
És elmondta: ’’Én szeretlek.És talán jobban, mintegy barátot..’’
Nem akartam, hogy hallja mennyire ver a szívem és mégis meghallotta.
Hallotta ahogyan lüktet az a pici kis darabokban lévő valami..
Talán most újra épül? Talán most újra tényleg szeretni fogok, és viszonozzák is?
Olyan furcsa..rég volt ez az érzés, mintha már el is felejtettem volna.
Nem akarok mégjobban belészeretni, mert tudom, hogy őt is elveszítem majd, csak idő kérdése..

Nem elég hinni én tudni szeretném..
Szeretném tudni, hogy mellettem maradsz-e, hogy számíthatok-e rád bármi baj van, hogy megfogod-e két kezem mikor szomorú vagyok.
Nekem nem kell, hogy bármit is mondj, nem kell semmisem, csak ölelj magadhoz szorosan és én tudni fogom, hogy te még akkor is mellettem vagy, mikor mindenki más itt hagyott.
Szükségem van rád, akár az utolsó levegővételre.
Mégis félek.. Félek, hogy megbántalak valamivel, vagy csak nem vagyok olyan jó, mint ahogyan te azt képzeled.
És tényleg nem vagyok olyan jó.
Csupán egy buta, ábrándos lány, aki tiszta szívéből szeret.
Néha félek közel engedni, mert nem tudhatom, hogy mikor veszíthetlek el.
De mondd, ugye mindig itt leszel?