Egy sziklán állok, már a nap is nyugovóra készül.
Belátni az egész tájat szinte.
Vonatok, autópályán közlekedő autók, és emberek, akik innen olyan aprónak tűnnek.
Némelyikük milyen sok fájdalmat hordozhat.
Köztük én is.
Csak merengek ennél a régi korlátnál és becsukom szemeim.
Emlékképek tárulnak elém..
Mintha megérintene valaki, de én csak merengek tovább.
Majd szólítgatni kezd, egy bácsi volt, az időről kérdezett.
Bárcsak ’Ő’ lett volna az, hogy újra magához húzzon.
Hogy újra csak Én létezzek számára.
Hogy sose akarjon elengedni.
Hová tűnt? Miért nincs itt? Üvöltöm a nevét.
De nem jön válasz és tudom.
Nekem ez jutott, ezt kaptam.
Egy könnycsepp gördül le arcomon, ugrani készülök, de tudom, nem tehetem..