Cicatríz

Sokszor bámulok magam elé, és azt veszem észre a rám visszatekintő arc mennyire olyan, mint Én, de még is olyan ismeretlen.
Csak fájdalmat és megvetést látok az arcán, és valami furcsa érzelmet, ami olyan megfejthetetlen számomra.. Annyira össze van törve.
Vajon mi fájhat neki ennyire? Vagy egyáltalán mitől fájhat neki ?
Csak nézek magam elé tovább, aztán rájövök, talán Én vagyok..
Vagy csak hasonlít rám? De hát ugyanaz az arc, ugyanaz a test, ugyanaz a haj és a legfontosabb.. ugyanazok az érzések..

azt hiszem.. ez..

Tényleg Én vagyok !

Becsukom a szemeimet, és nem értem, hogy miért én, hogy miért én tévedtem megint, és miért lett csak egy emlék...
Már megint elmúlt, már megint elment, és eltelt.
Olyan érzés mintha egy méreg került volna a szívembe.
Először még nem is fáj, aztán hirtelen ledermeszt.
Olyan jéghideg, darabokban lévő valami.. Egyáltalán van még?
Létezik, érez, dobog idebent?
Vagy kitépték belőlem és egyáltalán nincs semmim?
Miért engedtük el egymást ilyen könnyen?
Folyton ez fut végig a fejemben..
A hideg átjárja testemet, már nem csak a szívem hűlt ki, de a testem is megfagyott..

Mikor próbálnám és tudom, hogy reménytelen, de nem adom fel.
Aztán két szó és összedől ez az egész, amit oly keservesen építettem meg.
Sírva zuhanok a földre és nem értem, hogy miért..
Sípolást hallok, erős szívverést érzek és könny borítja arcomat.
Szorítok magamhoz egy régi emléket, mert nem akarom elengedni.
Harcolok érte, kézzel-lábbal kapálózva, de ellök magától.
Nem.. Még nem jött el az ideje.. azt éreztem volna.
Most megint ugyanaz az érzés, megint éljem túl és építsek újra mindent.
Nem hagyhatom.. Túl sok minden köt hozzá.
Hogy a fenébe hagynám a FÉL ÉLETEM…??!