Cicatríz

Egy közönséges hely olyan átlagos, hisz már jártam itt.
Ott ültünk a kanapén és bántott amiért nem mondta el miért is hívott ki.
Lehajtottam a fejem és csakis ezen járt az agyam, hogy mi lehet az, mit szeretne mondani.
Amikor azt kérte nézzek rá belenéztem a szemeibe és ő össze zavarodott.
Kérleltem, hogy mondja el, de nem talált rá szavakat és rám hajtotta a fejét.
A szívem már lassan egy éve nem vert ilyen gyorsan.. persze ha féltem vagy izgultam igen, de ez más volt..
És elmondta: ’’Én szeretlek.És talán jobban, mintegy barátot..’’
Nem akartam, hogy hallja mennyire ver a szívem és mégis meghallotta.
Hallotta ahogyan lüktet az a pici kis darabokban lévő valami..
Talán most újra épül? Talán most újra tényleg szeretni fogok, és viszonozzák is?
Olyan furcsa..rég volt ez az érzés, mintha már el is felejtettem volna.
Nem akarok mégjobban belészeretni, mert tudom, hogy őt is elveszítem majd, csak idő kérdése..

Nem elég hinni én tudni szeretném..
Szeretném tudni, hogy mellettem maradsz-e, hogy számíthatok-e rád bármi baj van, hogy megfogod-e két kezem mikor szomorú vagyok.
Nekem nem kell, hogy bármit is mondj, nem kell semmisem, csak ölelj magadhoz szorosan és én tudni fogom, hogy te még akkor is mellettem vagy, mikor mindenki más itt hagyott.
Szükségem van rád, akár az utolsó levegővételre.
Mégis félek.. Félek, hogy megbántalak valamivel, vagy csak nem vagyok olyan jó, mint ahogyan te azt képzeled.
És tényleg nem vagyok olyan jó.
Csupán egy buta, ábrándos lány, aki tiszta szívéből szeret.
Néha félek közel engedni, mert nem tudhatom, hogy mikor veszíthetlek el.
De mondd, ugye mindig itt leszel?

Már rég elengedtem, de még az emlékeinket nem.
Nem is akarom és úgy sem menne.
Hogy lehet az, hogy annyi idő és fájdalom után még mindig szeretem ?!
Szeretem . . . ?
Mondhatom ezt egyáltalán ?
Hogy ejthetek ki ilyet a számon ?!
Én csak egyetlen egy napot szeretnék az Ő emléke nélkül eltölteni . . egyet !
De olyan lehetetlen, hisz mindenhol ott van.
Hogyan ’ mehetnék el mellette ’ ha tudom legbelül, hogy a karjaiba menekülnék ?!
Amikor az álmaimban is találkozom vele.. Hazugság az egész !
Mert mellette ülök, magáról mesél, elmondom, hogy hiányzik, átölel, és azt mondja :
- Minden rendben kincsem !  Itt vagyok újra, most már itt is maradok.
Aztán reggel felkelek, és nem mosolygok olyan tisztán.
Keresem őt, kutatnám, de nem tehetem . . .
Egyedül maradtam, erre rá kellett jönnöm.

Megint ugyanaz.. újra ugyanaz..
A lábamat szorítom, visszatartom fájdalmam..
De ugyan meddig? Hát eddig !
Forró könnycsepp égeti arcomat, majd kilépek a testemből.
Remegő kézzel ülök, egy széken nyúlok egy escape gomb után, majd hirtelen visszahúzom.
Nem merem megtenni.. nem akarom megtenni.
Jobb lenne mindent elengedni és ellökni magamtól, de nem tehetem.
Szükségem van rá, ugyanaz az érzés, mint akkor nyáron.
A földre esek, egy döntésre várok, aztán emlékek hada döfnek tőrt belém újra és újra.
Kifacsar minden érzést a szívemből... ELÉG MÁR!
Hogy legyek erős, ha tudom úgyis megint ugyanaz vár ?
De még próbálom és próbálok bízni, hogy lesz még minden rendben...

Mondd lesz, hogy még átölelsz, mondd, hozzám bújsz még újra?
Csak nézz a szemembe mélyen ugyanúgy.
Kérlek, ne lökj el, mert szeretlek.
Mindent feladok, mindenen végig gázolok, az utolsó levegővételemig akarlak.
Régóta megvakított a sok csalódás, kérlek, maradj még, mutasd, hogy kellek.
Adj egy jelet, érints meg újra, húzz magadhoz még ugyanígy legalább hússzor.
Jéghideg leheletem, a szívem megfagyott.
Kérlek, még csókolj újra, húzz magadhoz és rejts el odabent.
Fogd, a kezem aztán lökj el, hidd el már beletörődtem, de értsd, meg nekem több kell.
A jövő még bizonytalan, ködös akár a holnap, de mondd, hogy az út végén csak te vársz..
Nem is tudom, minek küzdök, hisz minden tetteddel azonnal letepersz.. igen erősebb vagy.. na, gyerünk, állj elém, mondd a szemembe, hogy nem kellek.
Nem kell többé hazudnod, nem kell többé szorítanod.. lökj, már el kérlek.
A torkomban valami szokatlan, szorít a szívem, a gyomromban ideg, dühöt érzek irántad, de még is húználak vissza.
Mindig is hazudnom kellett, hogy jól vagyok köszönöm, pedig rohadtul fáj, megöltél mindent idebent.
Elvetted azt a keveset is, ideálltál elém ígértél és most romba döntesz minden érzést.
Már senkiben sem bízom..

Sokszor bámulok magam elé, és azt veszem észre a rám visszatekintő arc mennyire olyan, mint Én, de még is olyan ismeretlen.
Csak fájdalmat és megvetést látok az arcán, és valami furcsa érzelmet, ami olyan megfejthetetlen számomra.. Annyira össze van törve.
Vajon mi fájhat neki ennyire? Vagy egyáltalán mitől fájhat neki ?
Csak nézek magam elé tovább, aztán rájövök, talán Én vagyok..
Vagy csak hasonlít rám? De hát ugyanaz az arc, ugyanaz a test, ugyanaz a haj és a legfontosabb.. ugyanazok az érzések..

azt hiszem.. ez..

Tényleg Én vagyok !

Becsukom a szemeimet, és nem értem, hogy miért én, hogy miért én tévedtem megint, és miért lett csak egy emlék...
Már megint elmúlt, már megint elment, és eltelt.
Olyan érzés mintha egy méreg került volna a szívembe.
Először még nem is fáj, aztán hirtelen ledermeszt.
Olyan jéghideg, darabokban lévő valami.. Egyáltalán van még?
Létezik, érez, dobog idebent?
Vagy kitépték belőlem és egyáltalán nincs semmim?
Miért engedtük el egymást ilyen könnyen?
Folyton ez fut végig a fejemben..
A hideg átjárja testemet, már nem csak a szívem hűlt ki, de a testem is megfagyott..

Mikor próbálnám és tudom, hogy reménytelen, de nem adom fel.
Aztán két szó és összedől ez az egész, amit oly keservesen építettem meg.
Sírva zuhanok a földre és nem értem, hogy miért..
Sípolást hallok, erős szívverést érzek és könny borítja arcomat.
Szorítok magamhoz egy régi emléket, mert nem akarom elengedni.
Harcolok érte, kézzel-lábbal kapálózva, de ellök magától.
Nem.. Még nem jött el az ideje.. azt éreztem volna.
Most megint ugyanaz az érzés, megint éljem túl és építsek újra mindent.
Nem hagyhatom.. Túl sok minden köt hozzá.
Hogy a fenébe hagynám a FÉL ÉLETEM…??!